Ébredés. Álom? Nem, ez nem ébredés, sokkal inkább álom. Fekszem. Halvány, zöldes fény tölti meg a szobát. Nehezen szokja meg a szemem ezt, nagyon kellemetlen. Nem merek rögtön felkelni, szédülök. Mereven nézem a plafont. Koszos sárga, itt-ott penészfoltok. Szagokat nem érzek, de el tudom képzelni milyen lehet. Leveszem a tekintetem a mennyezetről, és végignézek fekvő testemen. Ing, farmer, bőrcipő. Nem ebben feküdtem le, és nem itt. Álom.
Lassan felülök. Igen, ez álom. Ismerős hely, de mégsem ismerem. Álmodom és valószínűleg nem először ezzel a helyszínnel. Egy szoba. Motelszobának tűnik, de nem mernék rá megesküdni. A falak koszosak, fakó barnás színűek. Szemben velem egy hatalmas ablak van, a felső harmada halványzöldre festve. Koszos, kicsit megszaggatott, kifakult, egykor vörös függöny fedi el a bevilágító nap sugarainak nagy részét. Zúg a fejem, szeretném behúzni teljesen a függönyt, de a testem nem akar engedelmeskedni. Csak ülök, és bámulok magam elé. Erőltetem a lábaimat, erőszakkal letolom őket az ágyról, és kényszerítem, hogy tartsák meg szédelgő testemet. Néhány másodpercig-talán percekig?- csak állok, és próbálom összeszedni magam, rendezni a gondolataimat. Mégis mire gondoljak, miket szedjek össze? Ez egy álom, itt erre nincs szükség, majd szürreális dolgok fognak történni, egyik helyről a másikra kerülök, agyamban rég elfeledett események, ismerősök jelennek meg. Aztán végre felébredek. Mellettem fog feküdni Amanda, a feleségem, az ébresztő hangjára kinyitjuk szemünket. Megreggelizünk, és dolgozni megyünk. Most valahogy ez olyan távolinak, álomszerűnek tűnik. Most egy ismeretlen-ismerős szobában vagyok, és jelenleg ez a valóság.
Az ablakon keresztül hallom a város zaját. Ez a nyüzsgés hangja, reggel lehet, vagy délután, az emberek munkába mennek, vagy jönnek. Csilingelés. Talán villamos lehet. Forgalmas utcára nézhet az ablak. Az agyam diktálja, szinte követeli, hogy mennyek oda, húzzam el a függönyt, és próbáljam betájolni magam. De nem akarok. Mint ahogy itt lenni sem, bárhol is van az "itt". Visszarogyok az ágyra. Lehajtom a fejemet, összeszorítom a szemem. A szőnyeget sem akarom látni, sem a szoba többi részét. Nem akarom érezni hogy mennyire ismerős minden, hogy tudom mi hol van. Becsukott szemmel elfekszem, és magzatpózban a fal felé fordulok. Csak most veszem észre, hogy a szememmel együtt a fogaimat is olyan erővel szorítom össze, hogy sajog az állkapcsom.
Próbálom lenyugtatni a légzésemet. Teleszívom a tüdőmet levegővel, aminek eredményeként megtelik az orrom a falból áradó mocsok, és penész szagával. A mocsok és penész jól ismert szagával. Kétségbe vagyok esve. Miért? Miért esik az ember kétségbe, mikor tudja, hogy álmodik? A kétség, hogy álom-e...és hogy miért van ezzel tisztában.
Fizikai rosszullét fog el ettől az egésztől, a szagoktól, a zajtól, a szobától. Mindentől. Csukott szemmel fekszem, és várom, hogy elmúljon. Minden. Hogy felébredjek a saját ágyamban, a saját hálószobámban.
Sötétség.
